Mivel nálunk semmi nem mehet egyszerűen és zökkenőmentesen, így Vivi érkezése sem volt zűr és zavar mentes.
Ott hagytam abba, hogy 12-én megvolt az első NST. Hétfőn újabb NST-re kellett mennem, meg találkoznom kellett a dokimmal. Ezt könnyedén le is tudtuk, minden rendben volt, a következő programpont 19-ére, szombatra volt időzetve, a következő NST ismét Beával (Molnárné Sajóvölgyi Bea, a szülésznőm). Délelőttre beszéltük meg a találkozót, így péntek este Krisz a mamáéknál aludt. Mama pedig szombat reggel kétségbeesve hívott, hogy Krisz baromi rosszul van, egész éjjel hányt, semmi nem marad meg benne. Istenkirály!!! Apa gyorsan összekapta magát és elrohant Kriszért, majd a mamával együtt elvágtattak az ügyeletre. Én maradtam, mivel nem tudtuk, hogy mi ez és hát ha vírus, arra a 39. hétben már semmi szükségem, Vivinek meg pláne.
Kriszt az ügyeletes doki átküldte a Madarászba, ahol természetesen bent is fogták, mivel vírusról volt szó, plusz szegény gyerek a kiszáradás szélén állt. Én meg anyuékkal mentem a Péterfybe NST-re. Meg sem lepődtem igazán, hogy közben szép szabályosan jöttek a keményedések. Hát ennyi idegeskedés mellett csoda? Bea kérdezte is, hogy fájnak-e. Mondtam, hogy nem, de érzem őket, azt nem gondoltam volna, hogy ilyen erősek, mint amit a gép mutatott. Bea nyugtatott, hogy nem megyek én még aznap szülni, majd ha Krisz rendben lesz és haza jön a kórházból. Hát félig igaza volt.
Gyors hazarohanás, Kristófnak cucc összepakol, kórházba elvisz. Nekem közben minden bajom volt, hogy nem lehetek vele, nem láthatom. Mellette egyre inkább azt éreztem, hogy lehet, hogy nem is lenne baj, ha Vivi most érkezne meg, mert így Krisznél csökkenteni lehetne az anya nélkül töltött napok számát és még meg is tudnánk magyarázni a kis 3 évesnek, hogy anya miért nincs vele a kórházban.
Hogy meneküljek a vírus elől, így Piliscsabára mentem, Apa és Magdi mama pedig folyamatosan informáltak telefonon. Aznap éjszaka fájdogált a hasam, de olyan volt, mintha felfújódtam volna és aztán gyorsan el is múlt, úgyhogy nem tulajdonítottam a dolognak nagy jelentőséget. Másnap délelőtt az Aldiba mentünk vásárolni, akkor már éreztem, hogy valami mintha történne, mondtam is Apuéknak, hogy lehet, hogy este megyünk a kórházba. Otthon aztán lefeküdtem pihenni, de úgy éreztem, mintha ha szabályos időközönként fájna, úgyhogy előkaptam az órát és figyeltem. 6-8 perces fájások voltak, de nagyon kis enyhék, végül el is múltak.
Ebéd után aztán újra fájdogálni kezdett a hasam, de egy meleg zuhany után újra nyugi lett. És ez így ment egészen este fél 6ig, mikor vacsora közben egyre erősebb fájások jöttek. Így hát riadót fújtam, bár jeleztem, hogy nyugi van, még zuhanyzok meg ilyesmi, mert hát nem rohanunk sehová. Aztán mérni kezdtem az időt, és megdöbbenésemre 5 perces fájásaim voltak. Ettől függetlenül tartottam magam, a nem rohanunk sehová elvhez. Nagyon vicces volt, mert addigra a szám úgy nézett ki, mint VV Szandikáé, egyik pillanatról a másikra lett olyan. Én észre se vettem, anyu mondta csak.
Fél 8 felé indultunk el, előtte szóltam Nórának, hogy buli van. Legalább ő legyen velem, ha már szegény Apa lemarad. Na, mondjuk ez utóbbi ténytől minden bajom volt. Egyrészről örültem, hogy így alakult, másrészről sírni lett volna kedvem. De hát végülis én kezdtem előző este mondogatni a lányomnak, hogy lehet, hogy mégiscsak ki kéne most bújnia.
Hívtam útközben Beát is, hogy mi a helyzet és úton vagyunk a kórházba. Bea szerencsére pont ügyeletes volt. Miután megérkeztünk (olyan negyed 9 magasságában), Nóráék odaértek. Átöltözés, CTG, aztán az ügyeletes orvos megvizsgált. Na, itt jött a hidegzuhany: teljesen zárt a méhszáj. Hát mindenre számítottam csak erre nem. Bíztam benne, hogy legalább 1 ujjnyi vagy valami. Oké, hát várunk. A fájások egyre durvábbak, és sűrűbbek. Sétálok a folyosón, hol Zé, hol Nóra mérik az időt a fájások között, Zé pedig száguldó riportert alakítva Facebookon tájékoztatja az érdeklődőket (és kevésbé érdeklődőket :D), legfőképp szegény otthon rekedt Apát a helyzet állásáról. Konkrétan sírva röhögünk néha, pláne én, ha közben jön egy fájás is. Nóra beöltözik kórházi szerkóba. Mindez 520 Ft-ba kerül a folyosói automatából. Kiderül, hogy az automata előző életében játékgép volt, mert az 1000-esből a visszajárót húszasokban adja ki, aminek következtében a kórház néma csendjét negyedórás pénzcsörgés zavarja meg. Nagy a röhögés.
Félóránként szívhangot nézünk, aztán fél 11 felé újabb vizsgálat. Alakulunk egy kicsit. Zuhany és miegymás, aztán újabb vizsgálat. Szerencsére a dolog halad. Egyre jobban fáj, egyre sűrűbben. 1 és 3 között konkrétan áldom az eget két vonyítás között, hogy Ati nincs itt, mert megint előadná a mérgezett egeret látva a szenvedésemet. Ismét egy jó példa arra, hogy minden terhesség/szülés más: Kristóffal oxitocin után sem voltak ennyire durva fájások. Kezdem is meggondolni magam, én mégsem akarok természetes úton szülni. De Bea nem hagyja, hogy feladjam. Biztat, hogy nem a semmibe fáj, mert haladunk előre, van értelme. Persze két fájás között kitisztul az én agyam is, úgyhogy simán aláírom a papír, hogy nem kérem alapból a műtétet. Aztán újabb fájás jön, és simán lehülyézem magam. :D De tudom, hogy Beának igaza van, és azt is tudom, hogy miért akarom elkerülni a műtétet. Nem lelki okokból, ezt tudja, aki igazán ismer. Konkrétan tojok arra, hogy a gyerekem milyen módon jön a világra, nem okoz semmilyen lelki traumát, csak fizikai okai vannak.
Én a labdán ülök, Nóra masszíroz, Bea melegíti a derekamat, ugrálnak körülöttem, mint a nikkelbolha. Én meg már káromkodok (na ezt se csináltam Krisszel), meg vonyítok, mint kutya a Holdat. Aztán végre 3 óra magasságában megérkezik a doktor úr, és már csak egy picit kell szenvednem (túlélni a fájásokat mozdulatlanul, míg megkapom az epidurális érzéstelenítést). Onnantól Hawaii-dizsi-napszemcsi. Még alszom is. Már nagyon fáradt voltam, szó szerint úgy éreztem elájulok a fáradtságtól. Nóra is próbál aludni, rádőlve az ablakpárkányra, nála is igencsak merül az elem. Telik az idő, fél 6 magasságában már elég biztató a helyzet, 8 cm-re van kitágulva méhszáj. 8 óra magasságában, már eltűnt a méhszáj, csak Vivi feje van nagyon fent, annak lejjebb kéne jönnie. Várunk kicsit, meg kapok egy kis oxitocint, és ha nem megy, akkor irány a műtő, nehogy a régi hegem szétváljon, vagy Vivivel legyen valami. Egyenlőre mindenki jól van, és nem kell rizikózni. Ebben egyet is értünk a doktor úrral. Persze a kis családom nem érti, hogy "miért kell megint szenvedni hagyni", mármint engem. De hát én nem szenvedek, és én akartam, és figyelnek, vigyáznak ránk épp elegen.
Persze miért is történne másképp, Vivi feje nem illeszkedik be, irány a műtő. Na, innentől szenvedtem. Megkaptam a műtéthez szükséges érzéstelenítőt, innentől vagy az volt az érzésem, hogy elájulok, vagy az, hogy hányni fogok (műtét közben ez meg is történt, bár hogy mit, azt ne kérdezze senki), aztán meg jött a remegés (már számítottam rá, de rosszabb volt, mint anno). Vivi 9:28-kor született meg 3430 gr-al és 55 cm. Bea első mondata, ahogy átvette a kislányomat: "hát te teljesen olyan vagy, mint az anyukád!!". Nóra is megerősíti, Vivi tényleg nagyon hasonlít rám. Engem közben szabnak-varrnak, mert kiderül, hogy ödémás lett a méhem. Szuper! Még valami?
Vivit ellátják, megmutatják a büszke nagyszülőknek és a keresztapának, aki azonnal továbbítja a nagyvilágnak, főképp Apának a fotóját. Aztán Nóra behozza hozzám egy kicsit. Végül bekerülök a szobába. Akik ott voltak velem, megértették rögtön, hogy mégis mi a lótüdőért ragaszkodtam ahhoz, hogy megpróbálhassam a természetes szülést. A szobatársam nemes egyszerűséggel csak úgy írt le, hogy "irgalmatlan ijesztő" voltam. A moslékba esett csirke jobb színben tündökölt hozzám képest, remegtem, mint egy epilepsziás, beszélni alig bírtam. Aztán később meg feldagadtam a sok belém nyomott folyadék infúziótól, mint egy vízi hulla. Napokkal később is vizes voltam. A felkelésről meg inkább ne is beszéljünk. Meg az első néhány napban a legelemibb mozdulatokról. Kínszenvedés volt minden. Tüsszenteni, köhögni, röhögni a mai napig nem bírok. Na, kezdi mindenki kapisgálni? Remélem. Soha nem fogom megérteni azokat a nőket, akik külön kérik, hogy őket műtsék meg, mert félnek a fájdalomtól. Hát ez az egész sokkal rosszabb volt, mint az a 2 óra, amikor levegőt is alig kaptam a fájásoktól. Úgyhogy ha nekem még egyszer valaki azt meri mondani, hogy a császármetszés nem nagy ügy, annak saját kezűleg veszem ki a vakbelét az tuti!!!!
Félreértés ne essék, maga a szülés nem volt negatív élmény, sőt bármikor nekivágnék újra ugyanígy, ha tudnám, hogy a műtőt kiiktathatnám.
Nagyon büszke vagyok magamra, mert 78,5-79 kilóval mentem be a szülőszobára és mikor hazamentem 73-at mutatott a mérleg, majd 2 nap múlva, mikorra az összes víz lement rólam (csalhatatlan jele volt, hogy végre fel tudtam venni a gyűrűmet), már csak 69,5 kiló voltam. Nem tudom hogyan csináltam, de tulajdonképpen még 1 kg-t fogytam is.
Tigrincem, örök hála ezért az éjszakáért is (meg ugye a 3 évvel ezelőtti napért is). Nálunk úgy látszik, már családi hagyomány, hogy te előbb fogod a kezedbe a gyerekemet, mint én. :)) Több kamion eper jár neked. Majd szólunk valamelyik kedves zőccséges ismerősünknek. :D
Drága Bea, neked sem tudom eléggé megköszönni, ismét. Nélküled tuti feladtam volna valahol hajnali 1 és 3 között. Nagyon-nagyon sokat segítettél nekem/nekünk!!!
És persze újfent köszönet jár dr. Győry Attilának, aki végig kísérte a terhességemet, valamint dr. Asbóth Ákosnak, aki Vivi születésénél segédkezett.
Végezetül pedig álljon itt az utókornak a Zoltán Zoji Palcsik Facebookon publikált első élő közvetítése (a kisebb információ elferdüléseket a fáradtságra hivatkozva elnézzük - pl. a magzatvízzel semmi gond nem volt, ha csak nem annyi, hogy fent repedt meg a burok és még a műtét előtt is sok volt):
Ebéd után aztán újra fájdogálni kezdett a hasam, de egy meleg zuhany után újra nyugi lett. És ez így ment egészen este fél 6ig, mikor vacsora közben egyre erősebb fájások jöttek. Így hát riadót fújtam, bár jeleztem, hogy nyugi van, még zuhanyzok meg ilyesmi, mert hát nem rohanunk sehová. Aztán mérni kezdtem az időt, és megdöbbenésemre 5 perces fájásaim voltak. Ettől függetlenül tartottam magam, a nem rohanunk sehová elvhez. Nagyon vicces volt, mert addigra a szám úgy nézett ki, mint VV Szandikáé, egyik pillanatról a másikra lett olyan. Én észre se vettem, anyu mondta csak.
Fél 8 felé indultunk el, előtte szóltam Nórának, hogy buli van. Legalább ő legyen velem, ha már szegény Apa lemarad. Na, mondjuk ez utóbbi ténytől minden bajom volt. Egyrészről örültem, hogy így alakult, másrészről sírni lett volna kedvem. De hát végülis én kezdtem előző este mondogatni a lányomnak, hogy lehet, hogy mégiscsak ki kéne most bújnia.
Hívtam útközben Beát is, hogy mi a helyzet és úton vagyunk a kórházba. Bea szerencsére pont ügyeletes volt. Miután megérkeztünk (olyan negyed 9 magasságában), Nóráék odaértek. Átöltözés, CTG, aztán az ügyeletes orvos megvizsgált. Na, itt jött a hidegzuhany: teljesen zárt a méhszáj. Hát mindenre számítottam csak erre nem. Bíztam benne, hogy legalább 1 ujjnyi vagy valami. Oké, hát várunk. A fájások egyre durvábbak, és sűrűbbek. Sétálok a folyosón, hol Zé, hol Nóra mérik az időt a fájások között, Zé pedig száguldó riportert alakítva Facebookon tájékoztatja az érdeklődőket (és kevésbé érdeklődőket :D), legfőképp szegény otthon rekedt Apát a helyzet állásáról. Konkrétan sírva röhögünk néha, pláne én, ha közben jön egy fájás is. Nóra beöltözik kórházi szerkóba. Mindez 520 Ft-ba kerül a folyosói automatából. Kiderül, hogy az automata előző életében játékgép volt, mert az 1000-esből a visszajárót húszasokban adja ki, aminek következtében a kórház néma csendjét negyedórás pénzcsörgés zavarja meg. Nagy a röhögés.
Félóránként szívhangot nézünk, aztán fél 11 felé újabb vizsgálat. Alakulunk egy kicsit. Zuhany és miegymás, aztán újabb vizsgálat. Szerencsére a dolog halad. Egyre jobban fáj, egyre sűrűbben. 1 és 3 között konkrétan áldom az eget két vonyítás között, hogy Ati nincs itt, mert megint előadná a mérgezett egeret látva a szenvedésemet. Ismét egy jó példa arra, hogy minden terhesség/szülés más: Kristóffal oxitocin után sem voltak ennyire durva fájások. Kezdem is meggondolni magam, én mégsem akarok természetes úton szülni. De Bea nem hagyja, hogy feladjam. Biztat, hogy nem a semmibe fáj, mert haladunk előre, van értelme. Persze két fájás között kitisztul az én agyam is, úgyhogy simán aláírom a papír, hogy nem kérem alapból a műtétet. Aztán újabb fájás jön, és simán lehülyézem magam. :D De tudom, hogy Beának igaza van, és azt is tudom, hogy miért akarom elkerülni a műtétet. Nem lelki okokból, ezt tudja, aki igazán ismer. Konkrétan tojok arra, hogy a gyerekem milyen módon jön a világra, nem okoz semmilyen lelki traumát, csak fizikai okai vannak.
Én a labdán ülök, Nóra masszíroz, Bea melegíti a derekamat, ugrálnak körülöttem, mint a nikkelbolha. Én meg már káromkodok (na ezt se csináltam Krisszel), meg vonyítok, mint kutya a Holdat. Aztán végre 3 óra magasságában megérkezik a doktor úr, és már csak egy picit kell szenvednem (túlélni a fájásokat mozdulatlanul, míg megkapom az epidurális érzéstelenítést). Onnantól Hawaii-dizsi-napszemcsi. Még alszom is. Már nagyon fáradt voltam, szó szerint úgy éreztem elájulok a fáradtságtól. Nóra is próbál aludni, rádőlve az ablakpárkányra, nála is igencsak merül az elem. Telik az idő, fél 6 magasságában már elég biztató a helyzet, 8 cm-re van kitágulva méhszáj. 8 óra magasságában, már eltűnt a méhszáj, csak Vivi feje van nagyon fent, annak lejjebb kéne jönnie. Várunk kicsit, meg kapok egy kis oxitocint, és ha nem megy, akkor irány a műtő, nehogy a régi hegem szétváljon, vagy Vivivel legyen valami. Egyenlőre mindenki jól van, és nem kell rizikózni. Ebben egyet is értünk a doktor úrral. Persze a kis családom nem érti, hogy "miért kell megint szenvedni hagyni", mármint engem. De hát én nem szenvedek, és én akartam, és figyelnek, vigyáznak ránk épp elegen.
Persze miért is történne másképp, Vivi feje nem illeszkedik be, irány a műtő. Na, innentől szenvedtem. Megkaptam a műtéthez szükséges érzéstelenítőt, innentől vagy az volt az érzésem, hogy elájulok, vagy az, hogy hányni fogok (műtét közben ez meg is történt, bár hogy mit, azt ne kérdezze senki), aztán meg jött a remegés (már számítottam rá, de rosszabb volt, mint anno). Vivi 9:28-kor született meg 3430 gr-al és 55 cm. Bea első mondata, ahogy átvette a kislányomat: "hát te teljesen olyan vagy, mint az anyukád!!". Nóra is megerősíti, Vivi tényleg nagyon hasonlít rám. Engem közben szabnak-varrnak, mert kiderül, hogy ödémás lett a méhem. Szuper! Még valami?
Vivit ellátják, megmutatják a büszke nagyszülőknek és a keresztapának, aki azonnal továbbítja a nagyvilágnak, főképp Apának a fotóját. Aztán Nóra behozza hozzám egy kicsit. Végül bekerülök a szobába. Akik ott voltak velem, megértették rögtön, hogy mégis mi a lótüdőért ragaszkodtam ahhoz, hogy megpróbálhassam a természetes szülést. A szobatársam nemes egyszerűséggel csak úgy írt le, hogy "irgalmatlan ijesztő" voltam. A moslékba esett csirke jobb színben tündökölt hozzám képest, remegtem, mint egy epilepsziás, beszélni alig bírtam. Aztán később meg feldagadtam a sok belém nyomott folyadék infúziótól, mint egy vízi hulla. Napokkal később is vizes voltam. A felkelésről meg inkább ne is beszéljünk. Meg az első néhány napban a legelemibb mozdulatokról. Kínszenvedés volt minden. Tüsszenteni, köhögni, röhögni a mai napig nem bírok. Na, kezdi mindenki kapisgálni? Remélem. Soha nem fogom megérteni azokat a nőket, akik külön kérik, hogy őket műtsék meg, mert félnek a fájdalomtól. Hát ez az egész sokkal rosszabb volt, mint az a 2 óra, amikor levegőt is alig kaptam a fájásoktól. Úgyhogy ha nekem még egyszer valaki azt meri mondani, hogy a császármetszés nem nagy ügy, annak saját kezűleg veszem ki a vakbelét az tuti!!!!
Félreértés ne essék, maga a szülés nem volt negatív élmény, sőt bármikor nekivágnék újra ugyanígy, ha tudnám, hogy a műtőt kiiktathatnám.
Nagyon büszke vagyok magamra, mert 78,5-79 kilóval mentem be a szülőszobára és mikor hazamentem 73-at mutatott a mérleg, majd 2 nap múlva, mikorra az összes víz lement rólam (csalhatatlan jele volt, hogy végre fel tudtam venni a gyűrűmet), már csak 69,5 kiló voltam. Nem tudom hogyan csináltam, de tulajdonképpen még 1 kg-t fogytam is.
Tigrincem, örök hála ezért az éjszakáért is (meg ugye a 3 évvel ezelőtti napért is). Nálunk úgy látszik, már családi hagyomány, hogy te előbb fogod a kezedbe a gyerekemet, mint én. :)) Több kamion eper jár neked. Majd szólunk valamelyik kedves zőccséges ismerősünknek. :D
Drága Bea, neked sem tudom eléggé megköszönni, ismét. Nélküled tuti feladtam volna valahol hajnali 1 és 3 között. Nagyon-nagyon sokat segítettél nekem/nekünk!!!
És persze újfent köszönet jár dr. Győry Attilának, aki végig kísérte a terhességemet, valamint dr. Asbóth Ákosnak, aki Vivi születésénél segédkezett.
Végezetül pedig álljon itt az utókornak a Zoltán Zoji Palcsik Facebookon publikált első élő közvetítése (a kisebb információ elferdüléseket a fáradtságra hivatkozva elnézzük - pl. a magzatvízzel semmi gond nem volt, ha csak nem annyi, hogy fent repedt meg a burok és még a műtét előtt is sok volt):
Vajon megszületik még ma a lányom,vagy már csak holnap?
Kérem a téteket! :-)
Kérem a téteket! :-)
