Amivel engem a világból ki lehet üldözni. Mikor akármilyen érvekkel próbálom elmagyarázni, hogy miért is lehet ugyanolyan erős egy élettársi kapcsolat, mint egy házasság, és akármit mondok, csak megmagyarázzák, hogy miért is van nekik igazuk. Előre bocsátom, nekem édes mindegy, hogy ki milyen kapcsolatban él. Ha valakinek a házasság a jó, akkor legyen, ha valakinek meg nem, úgy is jó.
Egy volt kolléganőm osztott meg Facebook-on egy cikket. Ez és az írójával történt "levélváltásunk" ihlette meg ezt a bejegyzést, így hajnali negyed kettő magasságában, ha már úgy sem bírok aludni, mert olyan özönvíz és égiháború van odakint.
Annyira szeretem, mikor a "házasságpártiak" jönnek azzal a dumával, hogy aki élettársi kapcsolatban él, az nem vállalja a kötöttséget, az menekülési lehetőséget ad magának, az nem is gondolja komolyan. Az én drága Istenem áldja meg őket, hát ha egy pár több éve együtt él, esetleg gyereke(i) is van(nak), akkor az mi, ha nem kötöttség meg komolyan gondolás? Hátmajdvalamilesz alapon vegyünk közösen lakást, csináljunk néhány gyereket, de egyébként én nem gondolom komolyan veled ezt a kapcsolatot? Vagy mi? Menekülési lehetőség meg egy házasságból is van. Aki akar, az elmegy. Ha van papír, ha nincs. Mert - és most jön az a bizonyos, jól ismert közhely, ami viszont nagyon igaz - nem a papíron múlik. Nem is az eskün. Hanem az érzelmeken, gondolatokon, a két emberen. Nem attól család, egy család, hogy apa és anya házasok.
És már jöhet is a következő kedvencem, a 'mi lesz a gyerekkel' című kérdés. Mi lenne? Van neki neve, úgy hívják, mint az édesapját. Van neki szerető családja. És már megint oda lyukadtunk, ki, hogy nem a papíron múlik. A szereteten. Nem attól lesz boldog egy gyerek élete, mert anya és apa házasok, és azért sem lesz rossz, mert nem azok.
Erdei Zita, aki a már említett cikket írta, az én hozzászólásomra küldött válaszában ezt is írta:
"Persze, nem feltétele a boldogságnak, de kifejez egy bizonyos hozzáállást. Azt, hogy szeretlek, és vállalak, erre teszem fel az életem. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de az élettársi kapcsolat általában nem így indul."
Szeretem és vállalom a páromat, erre teszem fel az életemet. Ő dettó. És nem hiszem, hogy ez anélkül, hogy ország-világ előtt esküt tennék, ne lenne komoly és biztos.
"Szerintem, ha a kapcsolat igazán mély és elkötelezett, akkor boldogan, és teljes szívvel “megszentelem” egy esküvel, és igen “papírral is”! Mert a világ, és a társadalmi rend előtt is a társad vagyok. Nem véletlenül alakultak ki a házastársi kapcsolatokra vonatkozó jogok, és nem mellékes ez a gyermekeink szempontjából sem."
Esküvő nélkül is a társam a világ előtt, akinek ez nem egyértelmű, azt nagyon tudom sajnálni. A társadalmi rend pedig egy ideje átalakult, a társadalom szempontjából az élettársi kapcsolat is elfogadott. Valamint ha azért házasodik valaki, hogy a társadalmi elvárásoknak megfeleljen, már régen rossz. Gyermekeink szempontját meg továbbra sem értem. Van családja, neve, szeretik, ő fog majd utánunk örökölni....
Szoktam sokat hallani ezt, az "elismer mindenki előtt", "felvállal", "bebizonyítja, hogy tényleg szeret és komolyan gondolja", "megszenteljük egy esküvel" szövegeket is. Akik "csak" élettársak, azok is felvállalják, elismerik a másikat, de nem érzik szükségét, hogy ezt nagy plénum előtt még bizonygassák is. Ha csak egy esküvővel tudják a felek bebizonyítani egymásnak, hogy tényleg szeretik egymást és komolyan gondolják, megint csak már régen rossz. Nekem ezek a szövegek kicsit olyanok, hogy maguknak bizonygatják, azok, akik ezzel jönnek, hogy igen, tök jó, mi hej de nagyon szeretjük egymást.
A legnagyobb favoritom:
"A ma élettársi kapcsolatban élő nemzedék nem nagyon ismeri azt az élményt, milyen az, amikor életednek van egy rossz periódusa, és a másik melletted áll. Hogy tudod, hogy feltétel nélkül megbízhatsz benne, mert a javadat akarja, neki is éppolyan fontos a veled való kapcsolat mint neked. ... Megkockáztatom, hogy az élettársi kapcsolatban élők zöme nem ismeri a biztonságot, a valódi elkötelezett összetartozás élményét. Bármit hangoztat, nincs benne, hogy tutira “egy életen át”, jóban rosszban, hiszen nem meri vállalni a szövetséget."
Ha már mindenképpen bizonyíték kell arra, hogy szeret és én vagyok élete párja, akkor számomra teljesen elég, hogy 12 éve velem van, hogy elvisel minden hülyeségem ellenére, hogy van egy gyönyörű kisfiunk, közös életünk. Ennél jobban mit kell még bizonygatni?
Számomra a házasságnak per pillanat egyetlen előnye van, az pedig az öröklés kérdése (azaz, ha velem valami történne, akkor a drágám örökölhesse hatalmas vagyonomat és fordítva), na ez az, ami mellette szól. Én elhiszem, elfogadom, hogy másnak fontos az esküvő, a fogadalom, a papír, és nekik így jó. Nekünk meg így.
Nem tartom kizártnak, hogy egyszer összeházasodunk, hiszen soha ne mondd, hogy soha. Konkrétan eddig felesleges pénzkidobásnak gondoltuk, helyette vettünk egy lakást. Igen, lehet kis lagzit is tartani ... az is pénzbe kerül ... a szűk családunk is nagy, nélkülük meg nem lehet házasodni. De köszönjünk szépen mi nagyon jól meg vagyunk így (ahogy a világban nagyon sokan más párok is). Vállaljuk a kapcsolatunkat, vállaljuk a szövetséget, komolyan gondoljuk, kiállunk a másik mellett ...stb. És kéretik ezt végre elhinni!!!!!
Annyira szeretem, mikor a "házasságpártiak" jönnek azzal a dumával, hogy aki élettársi kapcsolatban él, az nem vállalja a kötöttséget, az menekülési lehetőséget ad magának, az nem is gondolja komolyan. Az én drága Istenem áldja meg őket, hát ha egy pár több éve együtt él, esetleg gyereke(i) is van(nak), akkor az mi, ha nem kötöttség meg komolyan gondolás? Hátmajdvalamilesz alapon vegyünk közösen lakást, csináljunk néhány gyereket, de egyébként én nem gondolom komolyan veled ezt a kapcsolatot? Vagy mi? Menekülési lehetőség meg egy házasságból is van. Aki akar, az elmegy. Ha van papír, ha nincs. Mert - és most jön az a bizonyos, jól ismert közhely, ami viszont nagyon igaz - nem a papíron múlik. Nem is az eskün. Hanem az érzelmeken, gondolatokon, a két emberen. Nem attól család, egy család, hogy apa és anya házasok.
És már jöhet is a következő kedvencem, a 'mi lesz a gyerekkel' című kérdés. Mi lenne? Van neki neve, úgy hívják, mint az édesapját. Van neki szerető családja. És már megint oda lyukadtunk, ki, hogy nem a papíron múlik. A szereteten. Nem attól lesz boldog egy gyerek élete, mert anya és apa házasok, és azért sem lesz rossz, mert nem azok.
Erdei Zita, aki a már említett cikket írta, az én hozzászólásomra küldött válaszában ezt is írta:
"Persze, nem feltétele a boldogságnak, de kifejez egy bizonyos hozzáállást. Azt, hogy szeretlek, és vállalak, erre teszem fel az életem. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de az élettársi kapcsolat általában nem így indul."
Szeretem és vállalom a páromat, erre teszem fel az életemet. Ő dettó. És nem hiszem, hogy ez anélkül, hogy ország-világ előtt esküt tennék, ne lenne komoly és biztos.
"Szerintem, ha a kapcsolat igazán mély és elkötelezett, akkor boldogan, és teljes szívvel “megszentelem” egy esküvel, és igen “papírral is”! Mert a világ, és a társadalmi rend előtt is a társad vagyok. Nem véletlenül alakultak ki a házastársi kapcsolatokra vonatkozó jogok, és nem mellékes ez a gyermekeink szempontjából sem."
Esküvő nélkül is a társam a világ előtt, akinek ez nem egyértelmű, azt nagyon tudom sajnálni. A társadalmi rend pedig egy ideje átalakult, a társadalom szempontjából az élettársi kapcsolat is elfogadott. Valamint ha azért házasodik valaki, hogy a társadalmi elvárásoknak megfeleljen, már régen rossz. Gyermekeink szempontját meg továbbra sem értem. Van családja, neve, szeretik, ő fog majd utánunk örökölni....
Szoktam sokat hallani ezt, az "elismer mindenki előtt", "felvállal", "bebizonyítja, hogy tényleg szeret és komolyan gondolja", "megszenteljük egy esküvel" szövegeket is. Akik "csak" élettársak, azok is felvállalják, elismerik a másikat, de nem érzik szükségét, hogy ezt nagy plénum előtt még bizonygassák is. Ha csak egy esküvővel tudják a felek bebizonyítani egymásnak, hogy tényleg szeretik egymást és komolyan gondolják, megint csak már régen rossz. Nekem ezek a szövegek kicsit olyanok, hogy maguknak bizonygatják, azok, akik ezzel jönnek, hogy igen, tök jó, mi hej de nagyon szeretjük egymást.
A legnagyobb favoritom:
"A ma élettársi kapcsolatban élő nemzedék nem nagyon ismeri azt az élményt, milyen az, amikor életednek van egy rossz periódusa, és a másik melletted áll. Hogy tudod, hogy feltétel nélkül megbízhatsz benne, mert a javadat akarja, neki is éppolyan fontos a veled való kapcsolat mint neked. ... Megkockáztatom, hogy az élettársi kapcsolatban élők zöme nem ismeri a biztonságot, a valódi elkötelezett összetartozás élményét. Bármit hangoztat, nincs benne, hogy tutira “egy életen át”, jóban rosszban, hiszen nem meri vállalni a szövetséget."
Pff, micsoda hülyeség ez! Mert az élettársi kapcsolatban élőknek az élet csupa habos torta és rózsaszín felhő, ott nincsenek hétköznapi problémák, nincsenek hullámvölgyek, az addig tart, amíg minden rózsaszín utána kész, vége. Hát persze! Akkor mi valami UFO-k vagyunk (őszintén kétlem), vagy 12 év alatt mi nem is vészeltük át azokat a dolgokat, amikről azt hittük, hogy igen. Tök mindegy, hogy papír vagy nem papír, mindenki átél problémákat, és mi - élettársak - is azért vagyunk a másikkal, mert tudjuk, hogy számíthatunk rá, megbízunk bennünk, tudjuk, hogy neki is fontos a kapcsolatunk. Különben nem lennénk együtt. És egy házasságban is lehet olyan, hogy az egyik félnek nem fontos a kapcsolatuk. Ez vica-verza létezik. Mi már vállaltuk a szövetséget, csak nem kiabáljuk ki a világnak, mert csak ránk tartozik szerintünk. A világ meg szép csendesen rájön magától.
Ha már mindenképpen bizonyíték kell arra, hogy szeret és én vagyok élete párja, akkor számomra teljesen elég, hogy 12 éve velem van, hogy elvisel minden hülyeségem ellenére, hogy van egy gyönyörű kisfiunk, közös életünk. Ennél jobban mit kell még bizonygatni?
Számomra a házasságnak per pillanat egyetlen előnye van, az pedig az öröklés kérdése (azaz, ha velem valami történne, akkor a drágám örökölhesse hatalmas vagyonomat és fordítva), na ez az, ami mellette szól. Én elhiszem, elfogadom, hogy másnak fontos az esküvő, a fogadalom, a papír, és nekik így jó. Nekünk meg így.
Nem tartom kizártnak, hogy egyszer összeházasodunk, hiszen soha ne mondd, hogy soha. Konkrétan eddig felesleges pénzkidobásnak gondoltuk, helyette vettünk egy lakást. Igen, lehet kis lagzit is tartani ... az is pénzbe kerül ... a szűk családunk is nagy, nélkülük meg nem lehet házasodni. De köszönjünk szépen mi nagyon jól meg vagyunk így (ahogy a világban nagyon sokan más párok is). Vállaljuk a kapcsolatunkat, vállaljuk a szövetséget, komolyan gondoljuk, kiállunk a másik mellett ...stb. És kéretik ezt végre elhinni!!!!!
Szia Adri! :-)
VálaszTörlésMég sosem csináltam ilyen „blogbabejelentkezemésaznekemjólesz” dolgot. :-)
Szóval. :-)
Azt ne felejtsd el, hogy a nők kb. 90 %-a azt hiszi, hogy ha házasságban él, akkor ő biztonságban van. Akkor már minden rendben van, nem történhet vele semmi rossz, blablabla. Valószínűleg a cikk írója is ebben a hitben él, hogy a papír mindent megold. Nem véletlen, hogy a nők nagy része minél előbb el akarja vetetni magát valakivel. Hiszen onnantól sínen van az élete. (Legalábbis ezt hiszik.)
Nem igazán értem én sem, hogy egy jogi procedúra -ami bármikor egy fél perc alatt felbontható- milyen úton-módon befolyásolja az én privát életemet/érzéseinket a párommal egymás iránt, nem értem, milyen az a szövetség, az az elkötelezett összetartozás, milyen az a biztonság, amihez egy aláírás szüksges? Ha anélkül nem működik, akkor azonnal hagyják egymást békében!
A másik dolog, nem értem, hogyan képzeli azt, hogy egy házasságban biztonságban van? Magyarul akkor azt mondja, hogy nem kell semmit a kapcsolatért tennie, a másik emberért, mert már biztonságban van? Vagy milyen biztonságra gondol? Én, házasság nélkül, miért is nem lehetek biztonságban? Mindamellett annak a híve vagyok, hogy soha nem vagyunk biztonsgban, ezért kell nagyon figyelni a másikra akár házasságban élsz, akár nem, ezért kell lefogyni pl. a szülés után, mert nem csak a saját tested, hanem a másikat is meg kell azzal tisztelned, hogy próbálsz „üde és kívánatos maradni”, ahogy az ember kora engedi.
Amúgy tavaly októberben összeházasodtunk :-), két tanu, olcsó és gyors, fájdalommentes. :-) De csak és kizárólag jogi okok miatt tettük ezt. Azóta sem jut eszembe, nagyon nehezen vettem rá magam erre. :-)
Szia Laura!
VálaszTörlésTeljesen egyetértünk. :)Sajnos tényleg nagyon sok nő (de férfi is) gondolja úgy, hogy ha már ott az ujján a karikagyűrű, akkor már semmit nem kell tenni a kapcsolatért. Pedig akár van gyűrű, akár nincs, mindig kell tenni azért, hogy az a kapcsolat működőképes maradjon. Nagyon jól megfogalmaztad, tetszik!
Gratulálok nektek! ;) Azt hiszem, mi esküvőnk is ilyen lesz, ha lesz egyszer. :))
:-I Amúgy gartulálok az oldaladhoz, nem gondoltam, hogy ilyesmibe belefogsz. :-) Számomra pont aktuális témák. Kár, hogy nincsen időd gyakrabban írni. :-) A tesó kérdéshez, csak egy szösszenet. Mi ugye egy gyereket sem akartunk, tök véletlenüllett kettő. (Itt a vége, fuss el véle.)Tapasztalat: a másodikkal ezerszer könnyebb, a nagyobb is sokat levesz a válladról, hiszen foglalkoztatják egymást -már most, pedig az egyik 3,5 éves, a másik 8 hónapos- illetve ezerszer kevesebbe is kerül, hiszen amíg az első gyereknek az ember hajlamos minden sz.rt megvenni, a másodiknál már okosabban csinálja, ezt nem teszi. Nu, meg ott van a nagyobbik összes régi cucca is. Szerény véleményem, ha szeretnétek tesót, minél hamarabb, minél kisebb legyen a korkülönbség. Ha nem szeretnétek, azt is totálisan megérteném. :-)
VálaszTörlésKöszi, aranyos vagy! :))) Igyekszem. :)) Igazából én sem gondoltam volna. :)) Aztán ugye elkezdtem írni a Kristófos blogot, és belejöttem, mint kiskutya az ugatásba. :)
VálaszTörlésIgen, egyébként én is ezt mondom Atinak, hogy annyi mindent már nem kell venni majd ketteskének. Kivéve, ha a fiú után egy lányt hozunk össze. ;)) Majd meglátjuk.