Lassan két hónap telik el Vivi megszületése óta, és én igen csak sok mindennel vagyok elmaradva. A blog írás csak a jéghegy csúcsa. El vagyok maradva a háztartással, a levelekre való válaszolgatással és még sorolhatnám. Remélem, ez bocsánatos bűn most tőlem, mert hát két gyerekkel szép az élet, de kicsit sűrű is. Meg ugye átlag napi 4 óra alvással simán el lehet lenni, de ha annyi sincs, no akkor mi van? Hát bizony akkor az ember lánya alszik, amikor csak tud. Pláne, ha egy "kisangyal" után dob neki a gép egy "morcos"-t (Suttogót olvasók előnyben), vagy valami ilyesmit, még Vivire nem csináltam meg a tesztet, de ami késik, nem múlik.
Na, lássuk csak az adósságomat. Ott vannak mondjuk a kórházi napok, már csak hogy időrendben haladjunk. Kellemes csalódásnak indult az előzőhöz képest. Miután túléltem a műtétet, meg az utána való kellemes mellékhatásokat, 6 órával később következett a felkelés frenetikus élménye, melyet Julika nővér igyekezett szebbé tenni (már 2009-ben megállapítottam, hogy egy tündér - Diácska te biztos emlékszel rá, bár az örök és maradandó az a "Storys néni"-Évike :)). Miután közös erővel felelevenítettük emlékeimet, hogyan is kell hasizom nélkül fekvésből felülni, következett a fürdőig való eltotyogás. Újfent áldottam a sok eszemet, hogy alapítványi szobát kértem (1 ágyast szerettem volna, de nem bántam, hogy végül csak 2 ágyas volt, legalább volt valaki, akihez szólhattam, és a szobatársaimra nem panaszkodhatok), amiben ugyebár bent van a fürdő/WC, mert ha ki kellett volna mennem a folyosó akár csak közelebbi végére, hát szerintem még ma is oda tartanék. Felért volna egy északi-sarki expedícióval. Így csak olyan nehéz volt, mintha azt mondták volna, hogy "na akkor az ott a Mount Everest, irány a hegycsúcs". No, sebaj, ezt is abszolváltam. És ha már felkeltem, na, akkor én vissza nem fekszem, míg nem muszáj, úgyis kihozták Vivit, elvagyok én ülve is. Ezt úgy kb. másfél napig csináltam, addigra a sok infúziótól és szlapálástól bennem lévő folyadék következtében a lábam egy jól fejlett mamaelefánt csülkeit mintázta, valamint a hátam kezdett beszakadni, az ágy szélén kényelmetlen pozícióban való üldögélés miatt. Úgyhogy döntöttem, inkább a lefekvés és a felkínlódás. Végülis ismét bejött, hogy napról napra jobb lesz, úgyhogy szerdán reggel (2 nappal a műtét után) már szinte száguldottam a szülőszoba felé Beához (kb. 0,1 km/h sebességgel :D).
Szóval azt mondtam, hogy kellemes csalódásnak indult a kórházi tartózkodás az előzőhöz mérten. Teljes meglepetés volt számomra, hogy a csecsemősök mosolyognak, kedvesek, segítőkészek ... hát mi a búbánat történt ezekkel??? Pedig felfedeztem jópár ismerős arcot (bár szerencsére vörös barátnőnkkel nem találkoztam). Úgy tűnt a szopizás is egész jól megy Vivinek, szerdára már éreztem, hogy azért van valami ennivalója (némi büfi bizonyította, hogy igazam van meg hallottam is, hogy nagyokat kezd nyelni szopizás közben), jó nem sok, de alakul, és legnagyobb örömömre Vivi nem is tűnt olyan sárgának, mint anno a bátyja. Mit ne mondjak a csecsemősökkel való elégedettségemet szerda este sikerült megváltoztatniuk nagyon gyorsan a drágáknak. Az utolsó este kitalálták, hogy Vivi nagyon sokat fogyott (hát annyit se fogyott, mint Kristófom, az meg nem volt nekik sok, pedig Kristóf még kisebb súllyal született!!!), és ők most lemérnék, hogy mennyi szopizik. Mindezt úgy, hogy kb. 1 órával azelőtt evett és épp úgy beájult, hogy látszott rajta, hogy a háború sem ébresztené fel. Említettem is a vén banyának, de konkrétan tojt rá. Eltelt újabb másfél óra, több sikertelen próbálkozás után, az esélytelenek nyugalmával elindultam a csecsemő osztály felé, hogy nesztek mérjétek meg a gyereket, mielőtt kitalálnák, hogy én nem akarok menni. Tudtam, hogy az eredmény úgyis kb. 0,0 g lesz, mert Vivi a világ összes kincséért sem akart szopizni, csinálhattam bármit, a vetkőztetést meg sztornóznom kellett, mert a lelkemre csomozóták, hogy ne nyúljak a gyerekhez, mert így mérték le a szopi előtti állapotot. A folyosón már szembetalálkoztam a banyával, jött, hogy hol vagyunk már. Mondtam, hogy igyekeztem a beájult lányomat rávenni nekik a szopira, de ahogy számítottam rá, sikertelen voltam. Igazam is lett, 5g volt az eredmény. Húúú, hát ez nem jó, jaaaj, meg izé! Hiába mondtam, hogy korábbi szopinál nagyokat nyelt, meg büfizett.... magasról sz..tak rám. Igazából utólag jutott eszembe, hogy meg kellett volna tőlük kérdeznem, hogy mit várnak egy császáros kismamitól meg a 2,5 napos gyerekétől? Hétfőn reggel született Vivi, akkor behozták 5 percre, a szoptatási tanácsadó lány segített mellre tenni, aztán legközelebb délután 5 felé láttam, mikor már felkelhettem. Akkor meg még kis kómás volt, próbálkoztunk ugyan a szopizással míg nem vitték el, de hát az még szinte semminek mondható. Este 10-kor elvitték, mert első éjjel még a császárosokkal nincsenek együtt a babák (hála az égnek, ennyi pihi kellett), úgyhogy másnap reggel tudtam érdemben mellre tenni először (az ugye kedd reggel), szerda reggelre kezdtem érzeni, hogy valami alakul tej ügyben és szerda estét írtunk, mikor a csecsemősök zaklatni kezdtek. Hát mi a lótüdőre számítottak?
Lényeg, a lényeg, hogy elkezdődött a "tömjük meg Nyiri Vivit" hadművelet. Először is meg kellett odabent szoptatnom (a továbbra is holt kómás) lányomat. Eredmény NULLA. Közben jöttek megint az okossággal, hogy miért bimbóvédővel szoptatom. Majdnem mondtam a banyócának, hogy vegyen már föl még egy szemüveget és nézze már meg közelről a mellemet, aztán utána ossza az észt. Aztán levetkőztették Vivit, piszkálták, bökdösték, az én lányom szippantott kettőt és szunyált tovább. Na, ekkor jött az isteni szikra a banyánál, hogy akkor majd lefeji a tejet és adagoljuk. Hát egy kínzással felért, ahogy nekiesett az épp bedurranni kezdő melleimnek. Tipikusan azzal módszerrel állt neki fejni, amiről azt mondják, nem szabad. Csoda, hogy maradt ép tejcsatorna meg mirigy a mellemben, meg az is, hogy a banya még él és nem vertem fejbe valami kezembe akadó nehéz tárggyal. Szerencsére túléltem. Amit lefejt, azt belenyomta Vivibe és közölte, hogy 2 óra múlva menjek megint. Egész éjjel. Hol ő, hol a - szerencsére kedvesebb és értelmesebb kolléganője (ő még fejni is normálisabban tudott, nem éreztem úgy, hogy le akarják tépni a mellemet, ja és bocsánatot is kért, ha fájdalmat okozott) tömték a lányomat. Eredmény: én hulla voltam, mert amikor Vivi hagyott volna aludni, akkor ők nem hagytak, Vivit pedig tisztán és szépen vitték el reggel vérvételre és mire visszahozták, addigra tokától bokáig össze volt kenve a visszabukott tejtől. Annyit bukni kb. 1 hónapos koráig nem láttam a lányomat, pedig eszik rendesen. Nesze neked bölcsbagoly! :S Szerencsére aznap délelőtt szabadultunk. Búcsút intettem a Péterfy szülészetének!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése